iPon Hírek

Antihero - Előre kurafik, gengszterek

Dátum | 2017. 07. 18.
Szerző | Freelancer
Csoport | JÁTÉK

Bár az ipari forradalomnak hála, a viktoriánus Angliában az elszántak, vagy jó kapcsolatokkal bírók mesés vagyonra tehettek szert, a köznép javának kevés oka volt az örömre. A rémes szakmák listája hosszasan sorolható. A toshereknek nevezett csatornakurkászok, akik félig elszívott cigarettacsikkekre, hasznosítható hulladékra és aprópénzre vadászva szálltak alá a csatornarendszerek mélyére, minden nap azt kockáztatták, hogy elkapnak valami nehezen, vagy sehogy sem gyógyítható nyavalyát, illetve, az éhes és agresszív patkányokkal is rendszeresen meggyűlt a bajuk. A korabeli jasszagróban disznót, a sussexi dialektusban pedig halászt jelentő mudlarkok helyzete sem volt irigylésre méltó, mert ők többnyire az üzemek által beszennyezett folyók iszapját túrták át apály idején, de a kutyapiszok-összeszedők, vagy a vérszívó nadályokat más eszköz híján a saját testükkel elkapó piócagyűjtők számára is igen kevés szép percet tartogatott az élet. Azok sem jártak jobban, akik a gombamód szaporodó gyárakban keresték meg a kenyerüket, elvégre, a gyalázatos munkakörülmények miatt még akkora, vagy nagyobb veszélynek voltak kitéve, mint a többi lenézett foglalkozásokat űző sorstársaik. A gyufakészítők például a fehér foszfor okozta állkapocsneurózistól retteghettek, mégpedig nem is ok nélkül, hiszen az iszonytató kínokat és agykárosodást okozó kórság egyetlen gyógymódja a fertőzött csontok mielőbbi eltávolítása volt. Aki tehát túlélte a betegséget, annak is felismerhetetlenül eltorzult az arca, és nemritkán még a táplálkozás is földöntúli gyötrelmet jelentett számára hátralévő, rendszerint kurta életében. Mindezek tükrében nem csoda, hogy a metropoliszokban egymást érték a törvényen kívüliek véd és dacszövetségei, mivel sokan akadtak, akik úgy voltak vele, hogy a lebukás esetén járó, mai szemmel nézve aránytalan és embertelen büntetések is jobbak annál, mint hogy egy életen át gürcöljenek a majdnem semmiért. A Tim Conkling keze munkáját dicsérő, beszédes című Antihero-ban is egy efféle, minden hájjal megkent csirkefogókból álló bűnbanda vezéreként próbálhatunk meg feljutni a csúcsra.
Azt már viszonylag korán megállapíthatjuk, hogy a körökre osztott stratégiai címek táborát erősítő alkotás iskolapéldája a műfaj nem túlbonyolított, de odafigyelést és agymunkát igénylő képviselőinek. Éppen ezért, mielőtt elkezdenénk a metropolisz elfoglalásának, nem árt tisztában lennünk az alapokkal. Kezdetben csupán egy ürességtől kongó bázissal rendelkezünk, illetve az induláskor még egyedül akciózó, leendő nagyfőnök felett vehetjük át az irányítást. Azonban, miután besurranunk egy-két házba és üzletbe, hogy magunkhoz vegyük az ott található értékeket, az opcióink nagyban megnőnek. Összesen két erőforrást zsebelhetünk be. A hatalmunkat és befolyásunkat jelképező lámpákat elsősorban új praktikák elsajátítására költhetjük, a kitanulható fortélyok listája pedig bőséges. Egységtípusokat nyithatunk meg, amiknek egyes esetekben javíthatunk a hatékonyságán, csiszolhatunk hősünk képességein, hogy többször cselekedhessünk vele a fordulónkban vagy jobban harcoljunk, de új, nagyobb nyereséget hajtó rablási technikákra is költhetünk. Értelemszerűen, csengő aranytallérokra is szükségünk van a diadalhoz, mert a két szép szemünkért senki sem hajlandó követni minket. Épületek elfoglalásához kiválóan értő és ezzel minden körben csinos hasznot termelő utcakölykök mellett fenyegető, leginkább a már uralmunk alatt álló ingatlanok védelméhez értő keménylegényeket is felfogadhatunk. Ha az agresszívebb stílust kedveljük akkor sincs baj: egyszer lecsapó, és aztán eltűnő, ám roppant hatékony orgyilkosnőt, vagy a bunyó mellett a rivális suhancok megregulázását is örömmel vállaló, minden sikeres akció után fejlődő bandákat is felbérelhetünk. Végül, a trükkösebb megoldások szerelmesei az illetéktelen behatolókat házi készítésű bombáival alaposan meglepő szabotőrrel és a torokmetszőhöz hasonlóan szintén csak egyszer akcióba lépő, a gyermekek összefogdosására szakosodott, rémisztő külsejű csavargóvadásszal törhetnek borsot a másik orra alá. Ahogy látható tehát, a mindössze hat egység jócskán eltér egymástól, helyzetünket pedig nagyban bonyolítja, hogy egyrészt, az erőforrásaink többnyire szűkösek, másrészt, a kampányt leszámítva a többi játékmódban teljes egészében véletlenszerűen generált pályák mindegyike más és más stratégiát igényel. Hiába rontunk ugyanis megvadult bikaként előre, meglehet, hogy tisztes haderő birtokában is rútul elnáspángolnak minket és az is megeshet, jelentős anyagi előnyünk dacára úgy vernek el, hogy azt sincs időnk felfogni, hogy miért is vesztettünk. Ennek oka, hogy bár folyamatos harcban állunk, a győzelmet nem az ellenséges bűnszervezet fejének, vagy épp összes tagjának likvidálásával vívhatjuk ki, hanem azzal, hogy elszívjuk konkurensünk elől a levegőt. A játék nyelvére lefordítva ez azt jelenti, hogy minden erőnkkel arra kell koncentrálnunk, hogy győzelmi pontokat szerezzünk. Erre többnyire három lehetőségünk van: zsarolás, vesztegetés, vagy bérgyilkosság. Az első metódus mellett voksolva a környékbéli templomok elfoglalására és megtartására kell fókuszálnunk. A második esetben lámpákkal kell lekenyereznünk az illetékeseket ahhoz, hogy az oldalunkon tudhassuk őket. Végezetül, akadnak olyan kellemetlenkedő alakok, akikre mindkét oldal vadászik, és ha történetesen elkapjuk az egyiküket, azt a néhaivá lett csibész rosszakarói nem felejtik el nekünk. Esetenként van egy negyedik út is, mint például egy hajó kirámolása, vagy egy gazdag arisztokrata javainak megdézsmálása, de alapesetben az első három módszerrel érdemes számolni.
Mindez azt jelenti, hogy kizárólag rajtunk áll, hogy milyen haditervvel ütjük ki az ellenlábasunkat, de magától értetődő módon bármikor belefuthatunk egy pofonba, mivel minden elképzelésnek lehetnek hátulütői. Ha harmonikusan fejlesztünk mindent, az azzal a rizikóval jár, hogy túl későn jutunk a komolyabb bónuszokhoz, vagy elit zsiványokhoz, egyetlen dologra összpontosítva viszont megeshet, hogy agyaglábú kolosszussá válunk. Kevés frusztrálóbb dolog van annál, mint amikor harcias főnökként azon kapjuk magunk, hogy a legfőbb csapásmérő osztagunk odalett, vagy, ha addig-addig spórolunk egy nagy dobásnak szánt húzásra, hogy simán lerohannak minket. Ki kell hát ismernünk az ellenfelünk szándékait, de úgy, hogy közben ne, vagy túl későn derüljön ki a számára, hogy mit is akarunk, amit persze könnyebb mondani, mint csinálni, de éppen ez adja az Antihero varázsát. A játékélményre tehát nem lehet panaszunk, ám természetesen akadnak kisebb-nagyobb furcsaságok. Én személy szerint a randomgenerált címek rajongójaként el tudtam fogadni, hogy sok múlik a szerencsén, elvégre, ha különösen pechesek vagyunk, megeshet, hogy több körön keresztül csak terveinkhez nem passzoló épületeket törhetünk fel. Ugyanakkor a magam részéről biztos vagyok benne, hogy jócskán lesznek olyanok is, akik két-három, különösen rosszul elsült meccs után nehezen megengedhető célzásokat tesznek Conkling nőnemű felmenőinek vélt mesterségére. További gond, hogy annak ellenére, hogy a mesterséges intelligencia nem kiakasztóan ostoba, a hangsúly egyértelműen a másokkal vívott, egy-egy elleni meccseken van. Összességében ezért akkor ajánlott beruháznunk az Antihero egy példányába, ha nem a gép ellen akarjuk próbára tenni magunkat, és nem mászunk a falra, ha az istennek sem találunk egy, a céljainkhoz illő házat vagy boltot. Ebben az esetben viszont egy percet se késlekedjünk, mert remekül fogunk szórakozni.
Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!