iPon Hírek

Araya - Pokoli kórház

Dátum | 2016. 12. 12.
Szerző | Morte
Csoport | JÁTÉK

- Valami nem stimmel. Ez az éjszaka valahogy más, mint a többi - jegyezte meg Rama, a kórház éjjeliőre kissé elgondolkodva, csak úgy mellékesen magának, miután kijött a teremből, amelyben maguktól bekapcsoltak a tévék, tárgyak röpködtek a levegőben és az asztalon csak úgy a semmiből megjelent egy baba, amely nagy eséllyel indulhatott volna a világ legrondább és legfélelmetesebb gyerekjátéka címért. Rama nem fog Nobel-díjat kapni, ahogy a játék többi szereplője sem, akiknek a bőrébe bújhatunk a 4-5 órás horror-kaland során. A történet központjában Araya, a gimnazista lány áll, aki nyomtalanul eltűnt. Egyetlen barátnője, Marisa az éjszaka közepén egy telefonhívást kap tőle, amelyben Araya arra kéri, azonnal menjen el hozzá az elhagyatott, már nem működő kórházba, amelyről az a hír járja, hogy vagy kísértetek lakják, vagy bűnbandák, vagy drogosok, esetleg mindezek kombinálva. A törékeny kis Marisa természetesen elmegy, mondanunk sem kell, hogy teljesen egyedül, mindössze egy mobillal felfegyverkezve. De nem kell aggódnunk, mert a nyolcadik fejezet környékén már rá is jön, hogy talán mégsem biztonságos ott maradnia. A történethez a leglazábban kapcsolódó harmadik szálhoz tartozó szereplő, Boon sem egy túl okos gyerek, de legalább ő már az elejétől fogva rühelli a helyzetet, ezen kívül egész viccesen tudja mondogatni azt, hogy "hellou" (és olyan sokszor, hogyha társaságban játsszunk, simán ivós játékot lehet belőle rendezni).
A játék során a fenti jó képességű szereplők között kell váltanunk fejezetről fejezetre haladva. Nem lesz más dolgunk, mint a mobilunkkal/zseblámpánkkal világítva mászkálni a végtelenül hosszú, sötét folyosókon, rázogatni a bezárt ajtókat a kiutat keresve, és időnként fejvesztetten menekülni a különböző izék elől, amikbe a kórházban belefutunk. Néha tárgyakat is gyűjtögethetünk, de játékosi feladataink ennyiben ki is merülnek. A játék teljesen lineáris, utunkat szigorúan beszabályozza, melyik ajtók vannak éppen nyitva, illetve zárva, és a menekülés során is mindig csak egy helyes út van. Egyszerre csak egy pályaszakaszt kapunk, ahonnan nincs visszaút, ha átmentünk a következőbe. A mentés automatikusan történik a pályák elején. A sztori részleteit nagyon lassan adagolja a játék, kis cetlik, rövid feljegyzések, naplórészletek formájában, melyekre bóklászásaink során bukkanhatunk rá. A kulcsfontosságú helyekre érve időnként filmbejátszásokat is kapunk. Thaiföldi játék révén az alkotók a thai néphagyományban fellelhető túlvilági lények gazdag tárházából válogattak. Ezek közül sokkal személyesen is megismerkedhetünk, de ennek valami miatt mindig futás lesz a vége.
A grafikát közepesnek mondanám, bár ez nem az pont, ahol javításra szorul a játék. A kórház egy szinte külön életet élő, önálló szereplő, megfelelően nyomasztóra sikeredett, sötét folyosók, omladozó vakolat, kidobált kórházi kellékek adják meg a hangulatát, és ágyak, tolószékek, melyek néha külön életet élnek. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy ez az egész kelléktár egy idő után túl sokszor ismétlődik. A legnagyobb bajom az volt vele, hogy bár a különböző elemek külön-külön életszerűek voltak, mégsem álltak össze hihető egésszé. Ha megrajzolnánk a játékbeli kórház alaprajzát, a valóságtól nagyon elrugaszkodott képet kapnánk: hosszú, néhol egyenes, máshol logikátlanul kanyargó folyosókat, egészen kis betegszobákat látnánk, de nem találnánk nagy kórtermeket, műtőket, kezelőket, irodából viszont rengeteget. Nem csoda, hogy a kórház bezárt, a bürokraták kiszorították a betegeket. A hangok jól sikerültek, kellően rémisztőek, különösen a szörnyeké: van itt minden a sikításoktól a hörgéseken, lánccsörgésen át egészen a bagzó macskák hangjáig. Amikor behívjuk a menüt, akkor finom, kísérteties sóhaj hallható, ami sokadszorra is hatásos. Kevésbé jó viszont az a hirtelen felcsattanó tipikus "rémisztgetős hang", amit akkor hallhatunk, amikor felveszünk egy tárgyat, vagy elolvasunk egy feljegyzést - elsőre még üt, utána viszont már inkább idegesítő, hiszen tudjuk, hogy nem történik semmi, csak betűk fognak megjelenni a képernyőn. Előfordul, hogy a hangok időnként túl hangosak (pl. egyes üldözési jeleneteknél), úgyhogy fejhallgatóval csak óvatosan. Az angol szinkron nem a legprofibb, de nem is annyira vészes. Ez nem különösebben zavaró, hiszen a szövegek sem emelkednek shakespeare-i magasságokba. Az eredeti thai szinkron a thai játékosok szerint viszont annyira pocsék, hogy akik értenek angolul, azok még az anyanyelvük helyett is inkább azt választják. Összességében az Araya egy középszerű horror, amely főként a hirtelen ijesztgetésre épít. A szörnyek változatosak, de a történet rém egyszerű. A sztori nincs túl mélyen kibontva, inkább hosszában nyújtották túl egy kicsit, hogy végig fent tudják tartani a feszültséget. Talán ennek lett a következménye, hogy a végét kissé összecsapottnak éreztem. A befejező filmbejátszásra nagyon oda kell figyelni, különben nem jön majd át minden részlet egyértelműen. Pont a legfontosabb kulcsjelenetnél választottak olyan rossz kamera szöget, ami miatt félre lehet érteni, hogy a szereplők közül ki mit csinált, főleg, ha nem olvastunk el figyelmesen minden kis cetlit a játék során. A játék vérmérséklettől függően VR nélkül is élvezhető, főként, ha éjjel, sötétben, fülessel a fejünkön játsszuk, de az igazi jóféle horroron és a magyar egészségügyön edződött játékosok nem fogják különösebben félelmetesnek találni. Engem csak három dolog rémisztett meg igazán: amikor a játék nem reagált elég gyorsan arra, amit akartam, amikor egy-egy szörny bugos lett, és miatta újra kellett kezdenem az adott pályaszakaszt, illetve hogy nem lehetett kikapcsolni a tengeribetegséget okozó headbobot. Egy átlag, casual játékos, vagy aki VR headsettel játssza a darabot, az viszont már alaposan megijedhet a hangoktól, és játék személyes teret nem tisztelő szörnyeitől, amiből roppant szórakoztató Youtube videók tudnak születni. Megfelelő társaságban akár party játéknak is jó lehet.
Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!