iPon Hírek

Dead Effect 2 – Emlékezz a VHS-re!

Dátum | 2017. 02. 13.
Szerző | Freelancer
Csoport | JÁTÉK

A hetvenes, nyolcvanas és korai kilencvenes évek alacsony költségvetésű, B-horror, sci-fi és fantasy filmjeinek nagy rajongójaként őszintén bánt, hogy a kategória kihalóban van. Természetesen készülnek olcsó alkotások, de ezeknél sajnos az alkotók százból kilencvenkilenc alkalommal úgy döntenek, hogy poénra veszik az egészet és kulisszahasogató, tenyérbemászóan posztironikus kikacsintásokkal és paródiába hajlással igyekeznek pótolni azt a hiábavaló tenni akarást, ami naggyá tette az elődjeiket. Ez pedig elemi hiba, mivel az emlékezetes B-filmek minden képkockáján érződik, hogy egy kicsi és alulfizetett stáb jellemzően nem túl tehetséges tagjai halálosan komolyan azon ügyködtek, hogy a rossz forgatókönyv, kétes szakmai nívójuk és a mindezeket megkoronázó, szánni való büdzsé dacára letegyenek valami fogyaszthatót az asztalra. Egy ilyen műről ordít, hogy a maszkmester féltő gonddal tervezte meg azt a szörnyeteget, amiről vaksötétben is tudni, hogy valójában egy bármelyik háztartásban fellelhető papír és műanyaghulladékokból összeeszkábált jelmezbe öltözött statiszta. A vágó annak ellenére lelkiismeretesen dolgozott, hogy olyan nyersanyag került eléje, amiből az Oscar-díjat bezsebelő Alan Heim se tudott volna semmit sem kihozni, a rendező pedig mindvégig a maximumot akarta kihozni a színészekből és nem az ő hibája volt, hogy Thália felkent papjai és papnői vagy gumicukorból és heroinból álló étrenddel tartották magukat formában, vagy egy félig fagyott marhalábszár őszintébb és hitelesebb drámai kifejezőerővel bírt náluk. B-listás művek természetesen nem csak a filmeknél, hanem a videojátékoknál is akadnak, és szerencsére ezek között is vannak olyan címek, amik nem azért rosszak, mert készítőik azzal a szándékkal ültek le programozni, hogy széles néptömegeket károsítanak meg és bosszantanak fel, hanem egyszerűen hiányzott a nagyok profizmusa és nemritkán a koncepció ambiciózusságához mérten az anyagiak is módfelett szűkösnek bizonyultak. A cseh Badfly boszorkánykonyhájából kikerült Dead Effect 2 is ezen alkotások körébe tartozik, sőt, méltán nevezhető a B-játékok kvintesszenciájának. Hiszen, az FPS-ek táborát gyarapító program iskolapéldája annak, amikor egy kicsi, nem túl jelentős és gyaníthatóan nem a szakma aranydiplomás mestereit foglalkoztató stúdió munkatársai mernek nagyot álmodni és fáradozásuk jutalmaként abban a kiváltságban lett részük, hogy a lehető leghősiesebben bukhattak el.
Kalandjaink kezdetén, amikor fogolyként térünk magunkhoz egy szörnyű kísérleteknek helyt adó űrhajón, minden adott ahhoz, hogy bár a sztori szerint igen szorult a helyzetünk, mi mégis rózsaszín szemüvegen keresztül nézzük a világot. Hiszen nemcsak, hogy három, eltérő képességekkel bíró hős közül választhatjuk ki, hogy kivel is ritkítjuk meg az őrült tudósok uralmától senyvedő állomáson tobzódó mutánsok, élőholtak, robotok, katonák és egyéb, mindenre elszánt ellenfelek hordáit, de még ilyen-olyan bónuszokat adó implantokkal és páncélokkal is javíthatunk a túlélési esélyeinken. Ráadásul csinos és feljavítható fegyverarzenállal küldhetjük pokolra azokat, akik az életünkre törnek. Gépkarabélyok, revolverek, félautomata pisztolyok, puskák, kardok, pengék, fejszék, nyílpuskák: a gyilokszerszámok listája hosszasan sorolható, így szinte kizárt, hogy ne találjunk köztük kedvünkre való darabokat. Az összecsapások emiatt igen látványosak: testrészek repkednek, fejek szakadnak le, a parádés robbanásokról nem is beszélve. Az pedig, hogy nem csak a főküldetésen ügyködhetünk, hanem egyéb játékmódokban, például az ármányos kreatúrák hullámait ránk szabadító Biohazardban, vagy a címéhez méltón a hangsúlyt a túlélésre helyező Survival-ban is megmérettethetjük magunkat, csak hab a tortán, a multiról nem is beszélve. Elsőre tehát minden szépnek és jónak tűnik, és valóban, az önfeledt gyilkolászásnak hála, egy kis ideig fel sem tűnik, egy olyan lövöldére áldoztuk értékes óráinkat, amiben elektronmikroszkóppal is bajos lenne fellelni az eredetiségnek akárcsak egy milliszekundumokra felvillanó szikráját. Ezen felismerésünk után viszont akárhogy is küzdünk ellene, garantált, hogy a konstans déja vu veszi át az újdonság varázsának helyét, mi pedig rádöbbenünk, hogy mindent láttunk már valahol. Hiába a sok fegyver, ha alig akadnak benne egyedi darabok, a rémek java is jól bejáratott sablonokra épül, a képességekről pedig bőven elég annyi, hogy az idő megállításának lehetősége kiemelkedően frappánsnak számít köztük. Nyomát sem látni valamiféle határozott, önálló karakternek, mint például a Borderlands esetében. A félreértések elkerülése végett: igénytelenségről szó sincs, sőt, már öt, monitor vagy tévé előtt töltött perc után érezzük, hogy egy olyan, szeretettel és odaadással tető alá hozott darabbal hozott minket össze a sors, aminek a készítése során egyetlen saját gondolat sem jutott a kreatívok eszébe. A B-hatást csak tovább erősíti, hogy a történet ugyan nincs kifejezetten gyengén megírva, de ettől függetlenül lapos, mint a hosszában kettévágott és úthengerrel kilapított macesz, a viccesnek és menőnek szánt egysorosokból pedig minden tizedik működik. A koronát az egészre a hol elripacskodott, hol pedig nulla átéléssel előadott szinkron teszi fel, ami tökéletesen illeszkedik a többi elemhez. Akad olyan karakter, akinek a hangjáról bármilyen bizarr képzelettársításnak tűnjön is, de okvetlenül a fiatal William Shatner hiperaktív, túlmozgásos alakításai ugranak be, egy másik féltehetség hol hamisan csengő orosz, hol pedig második világháborús amerikai propagandafilmben is kínos német akcentussal szólaltatja meg ugyanazt a szereplőt, a női főhős orgánumát kölcsönző pályatévesztett pedig azok közé tartozik, akiknek talentumáról mindent elmond, hogy még egy lángoló és lefelé száguldó hullámvasúton sem tudnának hitelesen sikítani. Becsületükre legyen mondva, mindannyian próbálkoznak, tehát nem arról van szó, hogy lazán álltak a feladatukhoz, hanem hogy ennyire tellett tőlük. Felejthetetlen és semmivel sem összehasonlítható élmény, ahogy a blőd szövegeket hallgatva, egyik audiosokkból a másikba esve eltűnődünk azon, hogy mennyire jó lenne még egyszer annyira fiatalnak és kötöttségek nélkülinek lenni, hogy ne sajnáljuk az időt egy minden egyéni jellemvonás nélküli henteldére. Mindent összevetve tehát, a Dead Effect 2 olyan, mint egy sütiket sütő, a fűnyíróját is kölcsönadó, ráadásul remek anekdotákat mesélő, öntudatra ébredt náthavírus. Vannak erényei, akadnak nála sokkal rosszabbak is, de összességében huzamosabb ideig nem akarsz a közelében lenni. Ha napi 15-20 percet szánunk csak rá, el lehet vele lenni egy darabig, de nagyobb dózisban aligha fogunk vele jól szórakozni. Ez persze nem meglepő, mert a keményvonalas mazochistákat leszámítva B-filmeket sem néz senki futószalagon.
Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!

Eddigi hozzászólások

2. twollah
2017.02.13. 23:19
Anno valami Humble Bundle vagy valami hasonlo akcioban megvettem, par napja kiprobaltam es ugy 30 perc jatek utan le is toroltem.

Valahogy mar oregnek erzem magam a menj ide, nyomd meg, hogy atmenj a masik oldalra es kozben egy hang adja az utasitasokat FPS-ekhez.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
1. hcsa
2017.02.14. 11:01
Nekem a képek alapján Doom3-érzésem lett. Igaz azt sem játszottam végig anno, egyszerűen meguntam. (Ahogy később végigpörgettem Youtube végigjátszásokat, kb. a feléig juthattam el.)
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!