iPon Hírek

Demetrios - The BIG Cynical Adventure - Sütik és poénok

Dátum | 2016. 12. 28.
Szerző | Nephin
Csoport | JÁTÉK

Az olyan játékok tesztelése, melyek nagyban támaszkodnak a humorra, olykor trükkös lehet. A humor alapvetően szubjektív műfaj, lehet, hogy könnyesre nevetem magam valamin, de a szomszédom még csak el sem mosolyodik rajta és így nem is biztos, hogy érti, miért tetszik nekem az a bizonyos dolog. A humort teljességgel lehetetlen objektíven vizsgálni. Most, hogy ezt megbeszéltük, lássuk, mire jutottam a Demetrios: The BIG Cynical Adventure című alkotással. Ha játszottatok a késő 80-as, korai 90-es évek Sierra-játékaival, mint a King’s Quest, Police Quest, Space Quest, vagy a Leisure Suit Larry, akkor nagyjából képben vagytok a Demetrios irányával. Adjunk hozzá még némi pofátlan, karcos, sokszor felnőtt humort a Sam and Maxből és meg is van az a mix, melyet a COWCAT stúdió összehozott debütáló játékában.
Főhősünk Bjorn, a régiségkereskedő, akit talán Roger Wilco és Larry Laffler hibridjeként írhatnék le. Bjorn – úgy tűnik – nem igazán jó abban, amit csinál, idejének nagy részében főleg magával van elfoglalva. Egy éjjel zajt hall lakásában és miközben megpróbálja megkeresni a hangok forrását, szépen kiütik, és csak másnap tér magához. Rájön, hogy eltűnt a pénze, valamint a kőtábla az egyik frissen vásárolt antik szoborról, amit nemes egyszerűséggel a hálószobájában lévő káoszban tárolt. Bjorn úgy dönt, megfejti, mi történt vele, a kutatás közben pedig mindenféle kalamajkába keveredik. A humor átitatja az egész játékot. Az írói teljesítmény ugyan kicsit összeszedetlen, mégis jó poénok sülnek ki belőle. A Demetrios világa tele van NAGYON furcsa karakterekkel, akik fittyet hánynak mindenféle logikus magyarázatra és olyan dolgokat művelnek, hogy óhatatlanul felmerül bennünk néhány kérdés elméjük épségével kapcsolatban. Szerencsére valahogy sikerült úgy összerakni az egészet, hogy igazán remek hangulatot teremtsenek, lépten-nyomon elmosolyodtam. Az egyetlen negatívum talán az említett összeszedetlenségből fakad, ez pedig az, hogy sokszor úgy tűnik, nem volt kitűzött cél az írók előtt, csak mentek az ötletek után, egyfajta spagetti-stratégiát alkalmazva arra kanyarodtak, amerre a történet fonala szinte saját magát (és ezzel őket is) vezette. Gyakorlatilag és szó szerint MINDEN mondat poénos akar lenni, mintha több irányba is tapogatóznának, valami csak bejön a játékosnak alapon.
A legjobban akkor működnek a viccek, mikor utalgatnak valamire, hiszen egyértelmű, hogy a fejlesztők veterán kalandjáték-rajongók. Viszont a jó komédiákban mindig vannak hullámvölgyek, olyan „pihentető” részek, ahol nincs semmi humoros, így a csattanók aztán nagyobbat szólnak. A Demetriosban viszont folyamatosan durrognak a poénpetárdák, ez pedig egy idő múlva sajnos túltelítheti az érzékeinket, úgymond „kiégünk” és a sorozatos vicceskedés akár kicsit bosszantóvá is válhat– nem feltétlenül fog ez megtörténni, főleg nem, ha több részletben játsszuk végig a játékot, de a veszélye sajnos fennáll. Egy picivel kevésbé tömény végeredmény talán szerencsésebb lett volna, így viszont előfordulhat, hogy egyes játékosoknak semmi sem ragyog ki igazán a humorfolyamból – pedig vannak benne drágakövek bőven. A Demetrios klasszikus point ’n click kalandjáték, tárgyakat gyűjtünk, rejtvényeket oldunk meg a továbbhaladáshoz. A kurzor változásaiból látjuk, ha megvizsgálhatunk egy tárgyat, felvehetjük, vagy egyéb információt tudhatunk meg róla, természetesen mindezt Bjorn megjegyzéseivel fűszerezve. Külön ugyan nem hívják fel rá a figyelmünket, de vannak gyűjtögethető apróságok is. Ezek két részből állnak, az egyik csoportba a játék befejezésének módjai kerülnek, melyeket a történetben hozott döntéseinken alapuló, különböző tettekkel szerezhetünk meg és általában nagyon viccesek és abszurdak (azon filóztam, mondjak-e példát, de végülis miért ne: szóval nyúljatok bele abba a konnektorba bátran!). A gyűjtögetés másik része a sütik, vagyis az, hogy minden képernyőn találhatunk egy, kettő, vagy három kis puszedlit, melyek segítségével tippeket kérhetünk, ha esetleg elakadnánk valamelyik fejtörőben. A sütikeresés egészen szórakoztató tud lenni, még akkor is, ha a kis nyavalyások iciri-picirik, pár pixelesek csupán. A sütik azért is fontosak, mert a rejtvények túl sokszor épülnek a véletlenre, a megoldások gyakran bosszantóak. Ilyen például a rendőr esete, aki kókuszfagyira vágyik, de a fagyiárusnál nincs ilyen, csak tölcsér és jégkocka, amit valahogy kókuszízűvé kell tennünk. Kis keresgélés után rájövünk, hogy a lakásunkban van egy kókuszos dezodor – ezt ugyan láthattuk korábban, de nyilván nem biztos, hogy emlékszünk rá, hiszen akkor sem felvenni nem tudtuk, sem jelentőséget nem tulajdonítottunk neki. Pedig ha nem emlékszünk, akkor sütik nélkül akár hosszú, unalmas, frusztráló körbe-körbe keresgélés is várhat ránk. A Demetrios tipikus példája a műfajra jellemző, kitekert logikájú fejtörőkkel való szórakoztatásnak, de a sütis tipprendszer feldobja ezt a játékelemet. Feledékenységünket nagyban elősegíti a már említett, poénokkal való túltelítettség, mellyel szinte kimossák az agyunkból az egyéb részleteket adott esetben. Mindenesetre a sütik sokat enyhíthetnek ezen a problémán, gyűjtögessétek őket szorgosan!
Grafikailag egy képregényre emlékeztet a játék, nincs túlcsicsázva, de egészen jellegzetesnek mondhatnám a stílust az elnagyolt részletek ellenére is. A hangok rendben vannak, a zene prüntyögő, a helyszínekre jellemző muzsika teszi a dolgát, szinkron viszont nem nagyon van, tehát sokat kell olvasni. Az irányítás a műfajnál hagyományos klikkelgetés, adja magát, zökkenőmentes. Visszatérnék ahhoz, amivel kezdtem – a játék megítélése azon múlik majd, mennyire fogyasztható, befogadható számunkra az általa kínált karcos, de hatásos humor. Nekem tetszett a Demetrios hangulata, a vicceken mosolyogtam-nevettem, a rejtvények sem bosszantottak túlságosan, de alapvetően szeretem az abszurdba hajló, kicsit fárasztó, enyhén retro komédiázást. Hajszál híján tíz euróért így nálam bőven ajánlott kategória a játék!
Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!