iPon Hírek

Évszakok a Csurjumov−Geraszimenkón

Dátum | 2015. 02. 11.
Szerző | Jools
Csoport | EGYÉB

A Rosetta űrszonda OSIRIS nevű kamerájának felvételeit feldolgozó kutatók a rendelkezésre álló információk alapján elkészítették a 67P/Csurjumov−Geraszimenko-üstökös időjárási modelljét. Ennek segítségével elsősorban azt próbálják megjósolni, hogy ahogy az égitest a Nap felé közeledik, mely területeiről várhatóan mennyi anyag fog elpárologni, és ez hogyan fogja megváltoztatni a nukleusz kinézetét. Az előrejelzések alapján úgy tűnik, hogy az üstökös déli felén drámai változások fognak bekövetkezni, mivel a Nap hatására akár több méternyi vastagságban is eltűnhet a felszín. Az égitest északi felén ehhez képest jóval mérsékeltebb lesz központi csillagunk melegének hatása. A Csurjumov−Geraszimenko forgástengelye a kacsára emlékeztető forma nyaka alatt, a kacsát oldalirányban „átszúrva” helyezkedik el, vagyis az égitest egyenlítője gyakorlatilag függőlegesen félbevágja az űrkacsát, két közel egyforma testfélre osztva azt.
A Föld forgástengelye 23,5 fokos szöget zár be a keringési síkra bocsátott merőlegessel, ennek köszönhetjük az évszakok váltakozását. A Csurjumov−Geraszimenko esetében ez a szög jóval nagyobb, 52 fokos. Az üstökös erősen elliptikus pályán halad a Nap körül, és komplex alakja is van, mégis vannak rajta évszakok, bár ezek nagyon egyenetlen eloszlásban jelentkeznek az égitest különböző régióiban. A sarkvidékek környékén hosszú ideig tartó világosság, vagy ennek pont az ellenkezője, szinte örök sötétség uralkodik. Az égitest északi felén (tehát a kacsa testének bal oldalán) 5,6 földi évig tart a nyár. A déli „félteke” ezzel szemben rövid, de annál intenzívebb nyarakat él meg, amelyek ugyan mindössze 10 hónapig tartanak, de mindig a napközelség idején következnek be. A déli oldal jelenleg még sötétségbe burkolózik, a hosszú éjszaka azonban rövidesen véget ér, hiszen a Nap májustól elkezdi megvilágítani ezeket a részeket. Ezt követően a déli oldal eróziója várhatóan nagyon felgyorsul majd, mondja Holger Sierks, az OSIRIS-csapat vezetője. A megvilágításban jelentkező óriási különbségek miatt a szakértők szerint az üstökösmag két oldala nagyon eltérő jellegű lehet, mivel ezek nagyon különböző mértékű eróziót tapasztalnak meg minden Nap körül lerótt kör alkalmával.
Az üstökös január 31-én 28 kilométeres távolságból
A kutatók modelljük elkészítése során a jeget takaró porréteg vastagságával kapcsolatban csak tippelni tudtak, az azonban kiderült, hogy az eltérő hosszúságú és intenzitású megvilágítás milyen jelentős különbségeket produkálhat a két oldal anyagvesztése során. Stefano Mottola, a csapat egyik tagjának elmondása szerint akár az is elképzelhető, hogy a déli oldal a napközelség idején 20 méter vastagságban is elveszítheti felszíni rétegeit. Ez persze csak a becslés felső határa, vagyis ennél várhatóan kevesebb anyagot fog levedleni az égitest, amikor beköszönt a déli oldalon is a nyár. A kutatók tehát érdeklődve várják, hogy a déli oldal végre megvilágításba kerüljön, és elkezdjen anyagot párologtatni. Különösen érdekes lehet, hogy mi történik majd a napközelpont felé haladva a nyaki régióban, ahol a felszíni rétegek a legvékonyabbnak tűnnek, és amely a legnagyobb aktivitást produkálta az elmúlt hónapok során. A következő napok alatt a Rosetta érdekes manőversorozatot hajt végre, hogy minden eddiginél közelebbről szemlélje meg az üstökös egyik legaktívabb régióját, az Imhotepet. A szonda február 4-én hagyta el addigi 26 kilométer magasságú pályáját, hogy rákészüljön az eddigi legközelebbi találkozásra. Az előkészítő manőverek során először 140 kilométerre távolodott a magtól, hogy aztán néhány fordulóután február 14-én 6 kilométerre húzzon el a nukleusz fölött. A megközelítés idején a szonda műszereivel különböző hullámhosszokon minden eddiginél nagyobb felbontású képeket készít az üstökösről, illetve mintát vesz az égitest légkörének alsó rétegeiből is. A mostani manővert több hasonló is követi majd a következő hónapok során.
Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!