iPon Hírek

Két égitest ütközéséből született a Rosetta üstököse

Dátum | 2015. 09. 29.
Szerző | Jools
Csoport | EGYÉB

A Rosetta űrszonda mérési adatai alapján biztosnak tűnik, hogy két üstökös alacsony sebességű ütközésének eredményeként nyerte el különleges alakját a 67P/Csurjumov‒Geraszimenko, jelentették be hétfő délután az Európai Űrügynökség (ESA) munkatársai. Az égitest formája azóta foglalkoztatja a szakértőket, amióta a 2014 júliusában a Rosetta kamerái előtt először rajzolódott ki a két jól elkülönülő lebenyből álló „űrkacsa”. Az üstökösmag alakjával kapcsolatban két elképzelést tartottak elképzelhetőnek a kutatók: vagy két égitest ütközése nyomán alakult ki a forma, vagy pedig eredetileg egy égitestről volt szó, amely azonban a „nyakán” valamiért erősebben erodálódott, mint más részein. Mostanra sikerült egyértelmű választ találni a kérdésre. Az ESA kutatói a 2014. augusztus 6. és 2015. március 17. között készült nagyfelbontású felvételeken tanulmányozva az égitestet borító anyagrétegeket igazolták, hogy az két, egykor önállóan formálódott üstökösből állt össze valamikor a Naprendszer korai időszakában.
„A képek alapján egyértelmű, hogy mindkét lebenyt egy jól elkülöníthető rétegekből álló anyagburok fogja körbe” ‒ mondja Matteo Massironi, a Padovai Egyetem kutatója, az OSIRIS nevű kamera képeit elemző csapat egyik tagja, és a mostani eredményeket ismertető, rövidesen megjelenő tanulmány vezető szerzője. „Úgy képzelhetjük el ezeket a rétegeket, mint egy vöröshagyma szerkezetét, illetve ebben az esetben két különböző méretű hagymát kell magunk elé képzelni, amelyek külön-külön nőttek meg, majd összetapadtak.” Massironi és kollégái több mint száz teraszt, vagyis lépcsőszerűen kiugró felszíni formát azonosítottak az üstökösmag felszínén, illetve azokat a helyeket is megvizsgálták, ahol a sziklafalakon, illetve a mélyedések oldalában párhuzamos anyagrétegek rajzolódnak ki. A kutatók minden esetben megállapították, hogy ezek a teraszok és rétegek pontosan melyik irányba lejtenek, majd egy 3D-modell segítségével azt is megjelenítették, hogyan terjedhetnek tovább a felszín alá. A munka kezdete után nem sokkal világossá vált, hogy ezek a felszíni formák a két lebeny köré rendeződtek, és egyes helyeken akár 650 méteres mélységig is lenyúlhatnak. A kutatók azt is megfigyelték, hogy az üstökösmag nyakának felső és alsó felén feltűnő rétegek nem lehetnek egymás folytatásai, mivel teljesen ellentétes lefutásúak.
Ezt követően a kutatók a helyi gravitáció függvényében is megvizsgálták a rétegek elhelyezkedését. Ehhez két modell készült el, az egyik egyetlen testként ábrázolta az üstököst, amelynek tömegközéppontja a nyak közelébe esett, a másik pedig külön testekként kezelte a két lebenyt. A vizsgálatok során úgy találták, hogy gyakorlatilag minden egyes réteg és terasz a két testes modellhez igazodik, vagyis ezen a felszíni formák orientációja arra az időszakra vezethető vissza, amikor a Csurjumov‒Geraszimenko még két égitest volt. Minden jel arra utal, hogy az üstökös fejét és testét borító réteges burok külön formálódott, még mielőtt a két égitest összetapadt volna, mondja Massironi. Az pedig, hogy rétegek a mai napig ennyire rendezettek maradtak, és ennyire mélyre nyúlnak, azt is jelzi, hogy nagyon alacsony sebességű lehetett az üstökösmagot létrehozó ütközés. A kométa két lebenye tehát külön-külön formálódott a Naprendszer hajnalán, belső szerkezetük és anyaguk azonban annyira hasonló, hogy gyakorlatilag teljesen egyforma folyamatok eredményeként jöhettek létre, mondja Bjorn Davidsson, az Uppsalai Egyetem kutatója, a kutatócsoport egyik tagja.
Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!