iPon Hírek

Pan-Pan – Játék vagy művészet?

Dátum | 2016. 09. 27.
Szerző | Freelancer
Csoport | JÁTÉK

Bár kétségtelen, hogy a játékipar legősibb vitája az ágazat produktumainak erőszakossága és a gyerekekre gyakorolt negatív hatásai körül forog, a második legrégebbi nézetkülönbséget alighanem az okozza, hogy vajon művészetnek tekinthetőek-e a designerek és programozók alkotásai, vagy már a puszta feltételezés is sértő mindazok számára, akiket homlokon csókoltak a múzsák? Hogy a kérdés mennyire bonyolult és hogy hány nézőpont is létezik, azt jól jelzik az eltérő reakciók. 1989-ben osztatlan megdöbbenést keltett, hogy a New York-i Mozgókép Múzeum egyik kiállításán az érdeklődők a legjobban sikerült játéktermi masinákat próbálhatták ki, viszont alig több, mint két évtizeddel később, 2011-ben már nem kisebb döntéshozói szerv, mint az amerikai legfelsőbb bíróság tanácsa mondta ki, hogy a videojátékokat is megilletik ugyanazok a jogok, mint a többi művészeti ág képviselőit. Ugyanakkor, az egyik legismertebb fejlesztő, Hideo Kojima egy 2006-ban adott interjújában világossá tette, hogy szolgáltatásként, azaz tömegtermékként tekint műveire, a Guardian műkritikusa, Jonathan Jones pedig egy szenvedélyes cikkben kelt ki az ellen, hogy a múzeumok teret adjanak az efféle programoknak. Beszédes, hogy az ismert filmesztéta, Roger Ebert sem tudott dönteni a kérdésben, így hol amellett érvelt, hogy a konzolokon és PC-ken futó művek semmi esetre sem méltóak arra, hogy a festményekhez és a filmekhez hasonlóan kezeljük őket, hol pedig azt vallotta, hogy bizonyos értelemben akár ki is érdemelhetik a megtisztelő titulust. A Spelkraft stúdió legújabb műve, a Pan-Pan remek táptalajt ad a diskurzus folytatásának, mivel inkább tekinthető interaktív vizuális műalkotásnak, mint valódi játéknak. Már a kezdet kezdetén sejteni lehet, hogy nem hétköznapi címmel állunk szemben, mivel az utóbbi évek egyik legegyedibb nyitányaként, áttörve a negyedik falat, nekünk, a játékosnak kell beindítanunk a cselekményt, mégpedig úgy, hogy a kurzorral kipukkasztjuk a leginkább a Mazsola és Tádéból ismert Manócska unokahúgához hasonló asztronauta léggömb-űrhajóját. Hősnőnk ezután egy teljesen ismeretlen bolygón találja magát, ahol szerencséjére a helyi populáció többé-kevésbé barátságos, ezért nekiállhat, hogy összeszedje a járműve megjavításához szükséges alkatrészeket. Mivel a planétán mindenkinek meg van a maga dolga, egyedül kell boldogulnunk, ráadásul nincsenek írott szövegek, csak különféle, értelmezésre váró szimbólumok, így valóban úgy érezhetjük magunkat, mint egy kényszerből egy számára minden ízében idegen, ám a saját, logikus szabályai szerint felépülő világba sodródott utazó. Kerül amibe kerül, de ki kell ismernünk az itteni viszonyokat, vagy sosem térhetünk vissza a csillagok közé. Az idegenség és elveszettség érzését csak tovább fokozza a fakó színeket használó, minimalista, ám ennek ellenére karakteres grafika.
A látványra és a hangulatra nem lehet panaszunk, de a játékélmény terén már messze nem ilyen fényes a helyzet. A puzzle-feladványok java tárgyak ide-oda cipeléséből és annak a kitalálásából áll, hogy az egyes eszközöket vajon melyik dugattyúba is kell beletenni. Mindez igencsak monoton munka és az egyhangúságot csak ritkán töri meg valami olyan talány, aminek megoldásához meg kell erőltetnünk a szürkeállományunkat. A helyzetet még tovább súlyosbítja, hogy legyünk bármilyen alaposak és pepecselők is, hacsak nem tartozunk azok közé, akik órákig képesek gyönyörködni minden helyszínben, akkor meglehet, hogy még egy szabvány nagyjátékfilm ideje is alig megy el arra, hogy útjára indítsuk a pórul járt kis felfedezőt. Tekintve, hogy nem igazán van okunk arra, hogy még egyszer nekifussunk a tárgykeresgélésnek, ez egyesek számára felettébb kellemetlen lehet. Összességében tehát, amennyiben Pan-Pan grafikai stílusa vagy alapkoncepciója elnyerte a tetszésünket, abban az esetben minden körülmények között tegyünk vele egy próbát, ellenkező esetben viszont csak akkor ruházzunk be rá, ha 1,5-3 órányi, könnyed agytornára vágyunk.
Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!

Eddigi hozzászólások

4. pdx06
2016.09.27. 22:07
Lehet művészinek nevezni egy játékot, de semmiféleképp egy ilyet. A régi előre megrajzolt hátterű játékoknak volt művészi értéke és néhány zenéjéről nem is beszélve.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
3. ianbrenner pdx06
2016.09.28. 00:50
Ezt miért mondod? Mert neked nem tetszik?
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
2. Shinjiii ianbr...
2016.09.28. 19:56
Nem, azért mondja, mert ez tény. Minden játéknak meg van az egyedi látványvilága, hol a komorabb, hol az élénkebb oldalon, de művészi értéke nem egy fehér lapnak van, hanem egy rá festett alkotásnak.
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
1. KisDre
2016.09.30. 15:18
Nem tűnik rossznak, de igazából már láttunk már ilyet, persze nem is az a kérdés hogy újító-e, hanem hogy a stílusát hogyan hozza, s azt szerintem meglehetősen jól. Egy kevésbé szemfülesnek lehet nem esik le hogy ez 3D, bár ugyanakkor mégis kevesebbet ad a szememnek mint mondjuk egy Transistor, és nem azért mert minimalista. Szimplán csak csiszoltam volna még a dolgon hogy pl ne legyen szegmenses egy két model, hogy tényleg úgy tűnjön a játék mintha csak 2d-s formákból állna és nem 3d-s testekből, persze ez csak egy gondolat, attól még respect a készítőknek (Na meg köszönet a cikkért )

Amúgy ha látványilag nézzük a dolgokat, aktuálisan ajánlanám a "Seasons After Fall" -t. (szerk.: Ezt leírtam, frissült az oldal erre lám fent is van róla a cikk )
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!