iPon Hírek

Sonic Mania - Régi stílus, új utak

Dátum | 2017. 08. 22.
Szerző | farkas.balazs
Csoport | JÁTÉK

Először is, szögezzük le, hogy a cikkben szereplő képek egy 2017-es, hivatalos Sonic játékból valók, és nem egy SEGA Genesist kötöttem rá egy HD monitorra. Másodszor pedig: igen, a SEGA kiadott egy pontosan olyan Sonic-játékot, mint amilyennel a Genesisen elkezdte a sorozatot. Harmadszor: igen, tényleg olyan, ergo olyan jó is.
A Sonic Mania annyira különleges jelenség, hogy nehéz rá szavakat találni. A videojátékos közbeszédben mindig Sonic az, akit a legtöbbször cikiznek, hogy mennyire félremegy mindig, amikor még két és fél évtizeddel később is megpróbál releváns maradni és igyekszik új dimenziókat felfedezni, többnyire sikertelenül, vagy egyenesen arcpirítóan rosszul. Mit lehet ilyenkor tenni? A SEGA szerint, úgy tűnik, egyszerűen megcsinálni újra azt, ami annak idején működött, ha kell, akkor pixelről pixelre, pontosan ugyanúgy. Így ennek végül is lesz egy „rajongói játék”-íze, és valóban, a fejlesztők ezúttal olyanok közül kerültek ki, akik nem hivatalosan már csináltak ilyesmit (Christian "Taxman" Whitehead és Simon "Stealth" Thomley) – ritka dolog, hogy egy olyan nagy cég, mint a SEGA felkarolja őket és az első számú kabalájukat lepasszolja nekik, de hát előfordul az ilyesmi, még a Valve-nál is. Az eredmény pedig egy autentikus Sonic-játék egyenesen 1991-ből, alig-alig észrevehető modern elemekkel.
Az első fejezet természetesen a Green Hill Zone, ami kísértetiesen hasonlít az eredeti játékok nyitópályájára, de mielőtt még tényleges üres utánzatként elkönyvelnénk, jönnek az eredeti fejezetek is, pazarul megrajzolt 16-bites grafikával, mozgalmas, animációkban gazdag látványvilággal, eredeti zenével, és persze elsőosztályú pályatervezéssel, ahol különféle titkos útvonalak és izommemóriával vezényelt optimális szakaszok vezethetnek hol zsákutcába, hol eszméletlen sebességű, nyakatekert száguldásba. A tucatnyi fejezetből sajnos az újak vannak kisebbségben, valamivel több mint feles arányban győznek a régi fejezetek újrahasznosított, bár máshogy működő pályái, de az újak is vannak olyan jók és egyediek (sőt talán jobbak és egyedibbek is), mint a régi pályák. A Studiopolis például mozis-tévés tematikával kínál szemkápráztató effekteket és animációkat, mint amikor mondjuk antennával átsugározza Sonicot egy tévébe, a Desert Saloon pedig régebbi játékokból kidobott western-tematikát hoz vissza kaktuszokkal és indián totemekkel. Elképesztő az egész, minden szinten, pedig gyakran úgy átszáguld az ember rajtuk, hogy ideje sincs megfigyelni a részleteket.
Pedig figyelni kell, mert itt is vannak titkos kis szegletek, amelyek közül a legfontosabb ismét a „kék bogyós” bónuszpálya, ami ezúttal szépen újragondolt 3D-ben működik, és ez is gyönyörűen szimulálja a kilencvenes évek közepének grafikai stílusát. A cél itt a megfelelő sebesség felépítése és egy ufó elkapása, és a klasszikus „Chaos Emerald” a jutalmunk, ebből is egy szettet össze kell gyűjteni. A pályákat időnként minijátékok központozzák, a fejezetek pedig főellenfelekkel érnek véget. Ezek közül is több egészen kreatívval és mozgalmassal találkoztam – némelyik komoly kihívást nyújtott, pedig elmondhatom magamról, hogy gyakorlott Sonic-os vagyok. A legnagyobb kihívás persze a feloldható „Time Attack” mód, amelyben jobbnál jobb időket kell futni, de versenghetünk egy második kontrollerrel játszó játékos ellen is. Ezeknél komplikáltabb játékmódokat viszont nem kell itt keresni.
A szereplők a szokásosak: Sonic, Tails, Knuckles és az antagonista Robotnik ("Eggman"), meg persze az állatkák, akik gépekbe szorulva várják a megmentőiket. Különösebb meglepetésben nem lesz részünk, hacsak nem számítjuk annak a legnagyobbat: van egy új Sonic-játék, ami iszonyatosan jó és autentikus. És igazából nem is kellene, hogy meglepetésként érjen: a fejlesztők és kiadók ráéreznek arra, hogy a régi formulák és régi látványvilág még mindig képes rajongók szívét megdobogtatni. Időnként ez nagyon átlátszó, nagyon olcsó, de a Sonic Mania igazi szerelmeslevél a sorozat első iterációihoz, és jól példázza azt, hogy ha egy jó formula működik, akkor működhet még huszonhat évvel később is. Bár ebből adódóan sok újdonságot és innovációt nem tud felmutatni, baráti ára, tökéletesen végigvezetett, következetes stílusa és optimális terjedelme miatt csak ajánlani tudom, különösen az évek csalódásaiban megkeseredett rajongókak: ezt a Sonicot vártuk. Csak ne vártuk volna két évtizeden keresztül.
Új hozzászólás írásához előbb jelentkezz be!

Eddigi hozzászólások

2. Qqtyin
2017.08.22. 21:46
Emulálni nem emulálja, max. szimulálja...
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!
1. Magrathea Qqtyi...
2017.08.23. 02:26
Köszi az észrevételt!
 
Válasz írásához előbb jelentkezz be!